Amit önök most csinálnak, ebben a pillanatban, az a halálukat fogja okozni. Ennek oka az a dolog, amit az autóknál, az internetnél vagy a folyton emlegetett mobileszközöknél is gyakrabban használunk mindannyian, ez pedig a fenekünk. Manapság az emberek naponta átlagosan 9,3 órán át ülnek, ami több, mint az alvással töltött 7,7 óra. 

Az ülés olyannyira hihetetlenül megszokott, hogy fel se merül bennünk, hogy mennyi időt töltünk vele. És mivel mindenki más is ül, eszünkbe se jut, hogy ez esetleg nem jól van így. Bizonyos értelemben az ülés lett számukra az, ami az előző generációk számára a dohányzás volt. Ennek persze egészségügyi következményei vannak, mégpedig sokkal ijesztőbbek, mint a derékbőség. Az olyan betegségeknek, mint a mellrák vagy a vastagbélrák, közvetlen kiváltó oka a fizikai aktivitás hiánya. E kettőnek például az esetek tíz százalékában. A szívbetegségek hat százalékában, a 2-es típusú cukorbetegségnek pedig hét százalékában. Megjegyzem, az édesapám halálát is ez utóbbi okozta. E statisztikák bármelyike meg kéne győzzön bennünket arról, hogy gyakrabban emeljük fel alsófelünket, de valamiért ezt mégsem tesszük. 

Ami engem mozgásra bírt, az egy társasági esemény volt. Meghívtak egy értekezletre, de valamiért nem jött össze a megszokott, konferenciatermi értekezlet, ezért az illető azt mondta: “Holnap le kell vinnem a kutyát sétálni. Velem tudna tartani?” Ez elsőre elég furcsán hangzott, és emlékszem, a találkozón arra gondoltam: “A következő kérdést nekem kell feltennem”, mert tudtam, hogy egész beszélgetés alatt levegőért fogok kapkodni. De mégis elfogadtam a javaslatot, sőt, az ötletet később magamévá is tettem. És a kávézós, vagy a neonfényes, konferenciatermi értekezletek helyett sétálós megbeszélésekre kezdtem hívni az embereket, akár heti 30-40 kilométert is megtéve e közben. Ettől teljesen megváltozott az életem. Pedig korábban, mielőtt ez megtörtént volna, mindig azt hittem, hogy az ember vagy az egészségével törődik, vagy a kötelezettségeivel, és az egyik mindig csak a másik rovására történhet meg. Mára azonban, több száz ilyen sétálós megbeszélés során, megtanultam pár dolgot. Az első, hogy itt van ez a csodás dolog, kilépés az iroda falai közül a szabadba, aminek eredménye a gondolatok szabad szárnyalása. 

Akár a természet, akár a testmozgás miatt, mindenesetre működik. A második, és valószínűleg szemléletesebb dolog az, hogy mennyire vagyunk képesek a problémákat elsőre nem magától értetődő szemszögből nézni. És ha problémák megoldásakor másként nézünk a világra, legyen szó akár kormányzati, akár üzleti, környezetvédelmi vagy munkahelyteremtési kérdésekről, akkor meglehet, hogy sikerül olyan megközelítést találni, amivel két legyet üthetünk egy csapásra. Amikor elkezdtem ezt a sétálós-megbeszélős technikát használni, a dolgok elkezdtek elvégezhetőkké, fenntarthatókká és élhetőkké válni. 

Az előadást a fenékkel kezdtem, és most azzal zárom, hogy e testrészünk felemelésével, életminőségünkön is emelhetünk. Ne feledjék: “sétálj és beszélj!” Ne csak beszéljenek róla! Csodálkozni fognak, hogy a friss levegő mennyi friss gondolatot hoz magával, és hogy eközben, mennyi új ötlettel színesedik az életük. Köszönöm.