Josette Sheran: Az éhínség megszüntetése



Nos, miután sok évig dolgoztam az üzlet világában és a közgazdaságban, négy évvel ezelőtt az emberi sebezhetőséggel kapcsolatos munka első vonalaiban találtam magam. És olyan helyeken fordultam meg, ahol az emberek a mindennapi túlélésért küzdenek és még csak egy tál ételt sem tudnak szerezni. Ez a vörös csésze Ruandából való egy gyerektől, akinek Fabian a neve. És mindenhova magammal viszem, mint a kihívás és egyben a remény szimbólumát. Mert egy csésze étel naponta teljesen megváltoztatja Fabian életét. De amiről ma beszélni szeretnék az az, hogy ma reggel körülbelül egymilliárd ember a Földön — vagyis minden hetedik — fölébred és még csak nem is tudja, hogyan töltse meg ezt a csészét. Minden hetedik ember.

Először is megkérdezném, miért kéne ezzel törődnöm? Miért kéne ezzel törődnünk? A legtöbb ember, ha az éhségre gondol, nem kell, hogy túl régre menjen vissza a családja történetében — előfordulhat, hogy a saját életéhez, vagy a szülei életéhez, vagy a nagyszüleiéhez — ahhoz, hogy fel tudja idézni, mi az az éhség. Ritkán találkozom olyan közönséggel, ahol az emberek vissza tudnának menni nagyon régre anélkül, hogy tapasztalatuk lenne ezen a téren. Néhányukat a részvét hajtja, talán úgy érzik, ez az emberiesség egy alapvető cselekedete. Ahogyan Gandhi mondja, “Egy éhes embernek egy falat kenyér az Isten arca.” Mások a béke és biztonság miatt aggódnak, vagy a világ stabilitásáért. Láttuk az éhséglázadásokat 2008-ban, miután amit én csak az éhínség csendes cunamijának hívok végigsöpört a földgolyón, miután az élelmiszerárak megduplázódtak egyik napról a másikra. Az éhínség destabilizáló hatása ismert az egész emberiség történelme során. A civilizáció egyik alapvető tétele, hogy biztosan legyen minden embernek elegendő élelme.

Mások a malthusi rémálomra gondolnak. Képesek leszünk-e élelmezni olyan lakosságot, amelynek száma elérheti a kilencmilliárdot egy pár évtizeden belül? Az éhínség nem megegyezés kérdése. Az embereknek enniük kell. Sok ember fog élni a Földön. Ez munkahelyet és lehetőséget jelent az értékelődési folyamat során. Viszont én egy más módon jutottam el idáig. Ez egy kép rólam és három gyermekemről. 1987-ben újdonsült anyuka voltam első gyermekemmel, és tartottam és etettem őt, amikor egy nagyon hasonló képet láttam a TV-ben. És ez egy újabb éhínség volt Etiópiában. Az előző két évvel előtte több mint egymillió embert ölt meg. De ez sohasem fogott meg annyira, mint abban a pillanatban, mert azon a felvételen egy asszony próbálta táplálni csecsemőjét, és nem volt teje, hogy ezt megtegye. És a csecsemő hangja mélyen belém hatolt, mint anyába. És azt gondoltam, hogy semmi sem olyan ijesztő, mint egy gyerek sírása, melyet nem csillapíthatunk élelemmel — minden emberi lény legalapvetőbb elvárását. És ebben a pillanatban megragadott az a kihívás és düh, hogy tulajdonképpen meg tudjuk oldani ezt a problémát.

Ez nem egy ritka betegség, amelyre nem ismerjük a gyógymódot. Tudjuk, hogyan kell megszüntetni az éhínséget. 100 évvel ezelőtt még nem tudtuk. Valójában megvan hozzá a technológiánk és rendszerünk. És ekkor belémhasított, hogy ennek itt nincs helye. Jelen időnkben a történelemben ezeknek a felvételeknek nincs helyük. És képzeljék el… Ez Észak-Kenyában készült múlt héten. Újra, az éhínség arca nagyban, több mint kilencmillió ember találgatja, hogy megérik-e a következő napot. Valójában, amit tudunk, az az, hogy minden 10 másodpercben egy gyerek éhenhal. Ez több, mint a HIV/AIDS, malária és tuberkolózis együtt. És tudjuk, hogy a gond nemcsak az élelmiszertermelésben van.

Egyik mentorom Norman Borlag volt, egy hős. De ma az élelemhez való hozzáférésről fogok beszélni, merthogy valójában ebben az évben és tavaly és a 2008-as élelmiszerválság alatt is elég élelem volt a Földön ahhoz, hogy mindenki 2700 kilokalóriát vehessen magához. Tehát miért is van az, hogy egymilliárd ember nem talál élelmet? És arról is szeretnék beszélni, amit a tudás új terhének nevezek. 2008-ban Lancet összeállított egy tanulmányt és azzal a lenyűgöző bizonyítékkal állt elő, hogy ha egy gyerek az első ezer napban — a fogantatástól két éves koráig — nincs megfelelően táplálva, a kár visszafordíthatatlan. Agya és teste elsatnyul. És itt egy felvételt láthatunk két gyerek agyáról — az egyik megfelelően volt táplálva, a másikat elhanyagolták és alultáplált volt. És itt láthatjuk az agyuk térfogatát, amely 40%-kal kevesebb ezeknél a gyerekeknél. És ezen a dián láthatjuk, hogy az agyban nem képződnek neuronok és szinapszisok. És amit most már tudunk, hogy ennek óriási hatása van a gazdaságra, amiről később fogok beszélni. Ezenkívül ezen gyerekek kenyérkereső képessége a felére csökken életük során emiatt az elsatnyulás miatt, amely életük korai szakaszában történik.

Tehát a tudás ezen terhe vezet engem. Merthogy valójában tudjuk, hogyan oldhatjuk ezt meg nagyon egyszerűen. És mégis sok helyen a gyerekek harmada, mire eléri a hároméves kort, emiatt már egy nehéz élettel néz szembe. Szeretnék beszélni arról, amit az éhínség első soraiban láttam, néhány dologról, amiket a gazdasági és üzleti életem során tanultam, és tapasztalataimról a magánszférában. Szeretnék beszélni arról, hogy hol van a tudásszakadék.

De először arról szeretnék beszélni, ami a legősibb táplálási mód a Földön, a szoptatásról. Valószínűleg meglepi majd önöket, hogy minden 22 másodpercben meg lehetne menteni egy gyereket, ha élete első hat hónapjában szoptatnák őt. De például Nigerben a gyerekek kevesebb mint hét százalékát szoptatják kizárólag az első hat hónapban. Mauritániában kevesebb mint három százalékát. Ez olyasvalami, amit tudással megváltoztathatunk. Ez az üzenet, ez a szó úgy jöhet át, hogy ez nem egy régimódi vállalkozás; ez egy briliáns módja gyermekünk életének megmentésének. Így manapság már nemcsak az élelemosztásra összpontosítunk, hanem megbizonyosodunk róla, hogy az anyáknak elegendő tejük legyen, és szoptatni tanítjuk őket.

A másik dolog, amiről beszélni szeretnék: ha egy távoli faluban élnének valahol, gyermekük sántítana, és egy szárazság, vagy árvíz közepén lennének, vagy olyan helyzetben lennének, ahol nincs megfelelő változatosságú élelem, mit tennének? Azt gondolják, elmehetnének a boltba és energiaszeletekből választhatnának, ahogyan mi is, és vennének egy megfelelőt? Nos ismerek szülőket az első vonalban, akik nagyon jól tudják, hogy gyermekeik éhezni fognak. És elmegyek ezekbe a boltokba, ha vannak, vagy a földekre, hogy vajon találnak-e valamit, és nem találnak élelmet. Még ha tudják is, mit kéne tenniük, az nem elérhető.

És nagyon izgatott vagyok emiatt, mert amin dolgozunk, átalakítja az élelmiszeriparban elérhető technológiát, hogy elérhető legyen a hagyományos termelés számára. És ez megvalósítható csicseriborsóval, tejporral, és vitaminhordozókkal, pontosan az agy szükségleteinek megfelelően. Előállítása 17 centbe kerül nekünk, amit én az emberiség ételének nevezek. Élelmezési szakemberekkel dolgoztuk ezt ki Indiában és Pakisztánban — körülbelül hárommal. Viszont ez megváltoztatja azon gyermekek 99%-át, akik megkapják. Egy csomag, 17 cent naponta — alultápláltságuk kiküszöbölve. Tehát meggyőződésem, hogy ha a technológia, amely mindennapos a fejlett világban, hozzáférhető lesz, képesek leszünk átalakítani az élelmet, mint olyat. És ez időjárásfüggetlen. Nem szükséges lehűteni, nem kell hozzá víz, ami gyakran hiányzik. És a technológiák ezen típusai, hiszem, hogy magukban hordozzák a lehetőséget, hogy megváltoztassák az éhínség, táplálás, alultápláltság arcát az első vonalakban.

A következő dolog, amiről beszélni szeretnék, az az iskolai étkeztetés. A világon az emberek 80%-a nincs felkészülve egy esetleges élelmiszerhiányra. Ha beüt a katasztrófa — a gazdasági helyzet romlik, az emberek elveszítik munkájukat, árvizek, háborúk, konfliktusok, rossz kormányzás, mindezek — nincs semmi, amire támaszkodhatnának. És általában az intézményeknek — egyházaknak, templomoknak és egyebeknek — nincsenek forrásaik, hogy hogy biztonsági hálót nyújtsanak. A Világbankkal karöltve arra jutottunk, hogy a szegény ember legnagyobb biztonsága és a legjobb befektetés az iskolai étkeztetés. És ha tele a tányér a helyi mezőgazdaság és kisgazdák segítségével, a hatás megváltoztatja a dolgokat. A világon sok gyerek nem járhat iskolába, mert koldulniuk kell, hogy ételhez jussanak. De ha ez az étel már adott, az sok dolgot megváltoztat. Kevesebb mint 25 centbe kerül naponta, hogy megváltoztassuk egy gyerek életét.

Viszont a legcsodálatosabb a lányokra gyakorolt hatás. Azokban az országokban, ahol a lányok nem járnak iskolába, mi pedig ételt ajánlunk nekik, a beiratkozási arány megközelítőleg 50% lányok és fiúk között. Tanúi lehetünk egy átalakulásnak a lányok iskolalátogatottságában. És ebben nincs vita, mert ez motiváló jellegű. A családoknak szükségük van a segítségre. És ha a lányokat iskolában tartjuk 16 éves korukig, nem mennek férjhez, amíg iskolai étkeztetés van. Vagy ha extra adagot kapnak a hét végén — megközelítőleg 50 centbe kerül — a lányokat az iskolában tartja, és így egy egészségesebb gyermeknek adhatnak életet, merthogy az alultápláltság generációkról generációkra öröklődik.

Tudjuk, hogy az éhínség ciklusokban nő és csökken. Ezt tudjuk. Napjainkban Afrika szarvánál ezt már megtapasztalhattuk. Vagyis ez egy reménytelen ügy lenne? Természetesen nem. Szeretném elmondani, mi is az, amit én a remény raktárának nevezek. Kamerunban, Észak-Kamerunban, csökkenő és növekvő éhínségciklusok vannak minden évben évtizedeken keresztül. Élelmiszersegélyek érkeznek minden évben, amikor az emberek éheznek a szűk időszakokban. Nos, két évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy megváltoztatjuk az éhínség elleni harc modelljét, és ahelyett, hogy szétosztottuk volna az élelmet, élelmiszerbankokba tettük őket. Azt mondtuk, figyeljetek, a szűk időszakokban vegyétek ki az élelmet. Ti, vagy a falu irányítja a raktárakat. És aratás alatt visszateszitek tartalékkal együtt, úgynevezett ételkamattal. Vagyis tegyetek hozzá 5 vagy 10 százalékkal több élelmet. Az elmúlt 2 évben abban az 500 faluban, ahol ez megvalósult, nem volt szükségük az embereknek élelmiszersegélyre — ma már önellátóak. És az élelmiszerbankok száma növekszik. A falu lakói iskolai étkeztetési programokat indítottak gyermekeik számára. De soha nem voltak képesek kiépíteni még a legalapvetőbb infrastruktúrát vagy a forrásokat sem. Megszerettem ezt az ötletet, ami a falutól magától jött: három kulcsa van a raktár megvalósításának. Az élelem itt olyan, mint az arany. És az egyszerű ötletek megváltoztathatják az egész arculatot, nemcsak kis részeken, hanem a világ nagy részeiben is.

Szeretném elmondani, mi is az a digitális étel. A technológia átváltoztatja az élelemből fakadó sebezhetőség arculatát olyan helyeken, ahol klasszikus értelemben vett éhínség van. Amartya Sen elnyerte a Nobel-díjat, amikor azt mondta, “Tudják mit, az éhínség ott is jelen van, ahol van élelem, mert az emberek nem tudják megvenni.” Ezt nyilván láttuk 2008-ban is. Ma ezt Afrika szarvánál látjuk, ahol az élelmiszerárak néhol 240%-kal mentek föl az elmúlt év során. Az élelem megvan, csak az emberek nem tudják megvenni.

Nos ez a kép — Hebronban voltam egy kis boltban, ebben a boltban, ahol az élelem szállítása helyett digitális ételt adunk, egy kártyát. A “Jó étvágyat” felirat látható rajta arabul. És a nők bejöhetnek és a kártya lehúzása után kilenc élelmiszerárut kapnak. Táplálóaknak kell lenniük, és helyileg készítettnek. És ami az elmúlt év során történt, az a tejfeldolgozást érinti — ahol a kártyát tej, joghurt, tojás és humusz vásárlására használták — a tejfeldolgozó ágazat 30%-kal növekedett. A boltosok több embert vesznek föl. Ez többszörösen is sikersztori, amely beindította az élelmiszergazdaságot. Ma már több mint 30 országba szállítunk élelmet mobilon keresztül, megváltoztatva ezzel még a menekültek jelenlétét is az országokban, és más módon.

Számomra talán az a legizgalmasabb, amit Bill Gates, Howard Buffett és mások is bátran támogattak, hogy tegyük fel a kérdést: Mi lenne, ha ahelyett, hogy úgy nézünk az éhezőkre, mint áldozatokra — és a legtöbbjük kisgazda, akik nem tudnak megtermelni vagy eladni elég élelmet, hogy a családukat elássák — mi lenne, ha úgy tekintenénk rájuk, mint megoldásra, mint értékelődési folyamatra az éhezés elleni harcban? Mi lenne, ha az asszonyoknak Afrikában, akik nem tudnak élelmet eladni — nincsenek utak, nincsenek raktárak, nincs egy ponyva, amivel felszedhetnék az élelmet — mi lenne, ha megfelelő környezetet biztosítanánk ahhoz, hogy élelemmel tudják ellátni az éhező gyermekeket máshol? És a “Vásárlás a fejlődésért” ma már 21 országban működik. És tudják mit? Majdnem minden esetben, amikor a gazdák garantált piaccal rendelkeznek — ha azt mondjuk, “Felvásárlunk 300 tonnát ebből. Felszedjük. Bebiztosítjuk a megfelelő tárolást.” — a termés kétszeres, háromszoros, négyszeres lett és erre rájöttek, mert ez az első garantált lehetőség az életükben. És látunk embereket, akik megváltoztatják életüket. Manapság az élelmiszersegélyek, a mi segélyeink — hatalmas eszköz — 80 százaléka a fejlődő országokban kerül megvételre. Átfogó átalakulás, amely megváltoztatja pont azokat az életeket, amelyeknek élelemre van szüksége.

Most persze azt kérdezik, megvalósítható-e ez nagyban is? Ezek kitűnő öletek a falu szintjén. Nos, szeretnék Brazíliáról beszélni, mert gyakran utaztam Brazíliába az elmúlt évek során, amikor azt olvastam, hogy Brazília gyorsabban győzte le az éhezést, mint bármely más nép a világon. És amit tapasztaltam az az, hogy ahelyett, hogy élelemtámogatásba és másba fektettek volna pénzt, az iskolai étkeztetéssel tették ezt. És követelmény, hogy ennek az élelmiszernek a harmada a legkisebb termelőktől jöjjön, akiknek egyébként nem lenne más lehetősége. És ezt nagy arányban végzik, miután Lula elnök leszögezte, hogy mindenkinek napi háromszor kell étkeznie. És ez a zéró éhezés program a GDP 0,5 százalékába kerül, és sok millió embert kirántott az éhezésből és szegénységből. Ez megváltoztatja az éhezés arculatát Brazíliában, nagy arányban, és lehetőségeket hoz létre. Terepen találkoztam olyan kistermelőkkel, akik egész életüket építették olyan lehetőségre és alapra, amit ez hozott létre.

Ha most megnézzük a gazdasági oldalát a dolognak, ez nem csak szánakozásról szól. Tanulmányok kimutatták, hogy az alultápláltság és éhezés ára — ára a társadalomnak, a teher, amelyet hordoznia kell — átlagban a GDP 6 százaléka, egyes országokban akár 11 százalék is lehet évente. És ha megnézzük a 36 országot az alultápláltság legnagyobb terhével, ez 260 milliárd, ami veszendőbe megy a termelő gazdaságból minden évben. Nos a Világbank becslése szerint hozzávetőleg 10 milliárd dollárba kerülne, 10,3 milliárdba, hogy az éhezést felszámolják ezekben az országokban. Ha megnézzük a megtérülési felmérést, és az én álmom az, hogy számba vegyük ezt is, nemcsak a szánalom kérdése miatt, de a pénzügyminiszterek miatt is, és mondjuk azt, hogy nem engedhetjük meg azt, hogy ne fektessünk be a megfelelő, megfizethető élelmezés hozzáférésének létrehozásába az egész emberiség számára.

A lenyűgöző dolog, amire rájöttem, hogy semmi sem változhat nagy arányban egy vezető elhatározása nélkül. Amikor egy vezető azt mondja, “Soha az én időm alatt,” akkor kezdenek a dolgok változni. És a világ csatlakozhat a megfelelő környezettel és lehetőségekkel, hogy valóra váltsa ezt. És a tény, hogy Franciaország az élelmezést tette a G20-ak központi témájává, igazán fontos. Mert az élelem olyan kérdés, amit egyenként, országonként nem tudunk megoldani. Össze kell fognunk. És láthatunk országokat Afrikában, 30 országot, amelyeket a WFP (Világélelmezési Program) levett a listájáról, mert megváltoztatták az éhezés arculatát országukban.

Amit szeretnék itt felajánlani, az egy kihívás. Hiszem, hogy a történelem olyan szakaszában élünk, amikor egyszerűen elfogadhatatlan, hogy gyermekek ébrednek fel és nem tudják, hol tálalhatnak egy tál ételt. Ezen kívül az éhezés megváltoztatása egy lehetőség, de azt gondolom egész gondolkodásunkat kell megváltoztatnunk. Megtiszteltetés volt, hogy itt lehettem a világ vezető újítóival és gondolkodóival. És szeretném, ha mindannyian csatlakoznának az egész emberiséggel, hogy húzzunk egy vonalat a homokba és azt mondjuk, “Eddig és ne tovább. Tovább ne fogadjuk el ezt.” És el akarjuk mondani az unokáinknak, hogy volt egy szörnyű időszak a történelemben, amikor a gyermekek akár harmada elsatnyult aggyal és testtel élt, de ennek már vége.

Köszönöm.

(Taps)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s