“Én soha.
Mert mi soha. Csak ők.
Vagy csak ő.

Mert miatta csúszom el a havas járdán, mert nem takarította el a havat. Mert miatta nem érek oda, mert nem tud vezetni.
Mert miatta kések el a munkából, mert nem találja a pénztárcáját reggel apéknél. És végtelenségig lehet folytatni a sort. Mindig miatta történik valami, én soha. Mert én mindig megteszem, megtalálom, elvégzem, elmondom.

És ezt szépen lassan el is hisszük magunkról, ahogy egyre felnőttebbnek gondoljuk magunkat. Mert én, különb vagyok, sokaknál.

Mert mi egyre különbek vagyunk másoknál. MI igazán mindenkinél különbek vagyunk. Kevés olyan hely van, ahol annyi „különb” ember él, mint itt Magyarországon. És olyan fájdalmas látni, hogy ebből viszont semmi sem érződik.

Mert csak az üvöltésünket lehet hallani, hogy kinél és hogyan vagyunk különbek és jobbak és magyarabbak, és ilyenebbek, meg olyanabbak. És mindent ők csinálnak rosszul.

Érdekes, hogy nem tűnik fel nekünk, hogy ha mindannyian különbek vagyunk, akkor ki k azok, akik aztán valahogy mégsem. Hisztériás gyerekként sivítunk, hogy ki a hibás mindenért, és odavágjuk magunkat a földhöz és azt várjuk el, hogy másokat büntessenek meg.

Csak közben elfelejtjük, hogy felnőttünk. És ez már nem játék a homokozóban. Ez már vérre megy, és ezt akár lehet szó szerint is venni.

A gyáva ember nem vállalja a tetteiért a felelősséget. Mert fél. És könnyebb és egyszerűbb a többiekkel együtt ordítani, mert még azt is csak tömegben meri.

A gyereket felállítjuk a hisztiből és szembesítjük a tetteivel.

Mi felnőttek, és okosok, és bátrak, és egyenesek és becsületesek, mikor fogunk szembesülni tetteinkkel? Mikor mondjuk, hogy mi, az ők helyett?

Mikor merünk valóban egymásra nézni, és nem mutogatni?

Mikor leszünk valóban felnőttek, és mikor leszünk végre különbek önmagunknál?

Nem vagyok nagyon optimista…. de ez a lap, a kis lépések egyike…és mint tudjuk, sok kicsi sokra megy.
Nekünk.”

(Alföldi Róbert)

(Humana Magazin – 2013. január 15. kedd)